A harmadik nap reggel fogadtunk egy taxit, és kivitettük magunkat az egyik küzeli mólóhoz szétnézni. Itt az az igazi, hamisítatlan, harmadik világbeli, trópusi kép fogadott – nagyon hasonló, mint Venezuelában. Utcai árusok mindenfelé, pálmafák sűűje alatt színes, ám szegényes és lepukkant éttermek, boltok. Ám a legnagyobb élmény az volt, hogy ittunk egy kólát az egyik ilyen étterem felső teraszán, ahonnan szemléltük az óceánt, és a sétányon nyüzsgő embereket. Vettünk is egy-két dolgot, és csináltunk néhány fényképet a forgatagról. Megint megállapítottuk, hogy egyrészt milyen szerencsések az itteniek, hogy egy ilyen trópusi mesevilágban élnek, másrészt pedig milyen szerencsétlenek, hogy ebből a pár kilóméteres körzetből talán egész életük során nem tudnak kilépni, hisz itt nincs se pénz, se célok, se álmok...csak a létezés.
Itt megállt az élet. Az emberek halásznak, apálykor csigát és kagylót szednek, hogy enni tudjanak. A kis házuk udvarán terem a banán, a mangó és egyéb gyümölcsök. Az élelmesebbek mindent árulnak a túristáknak, amik a kezük ügyébe kerül, vagy nyitnak egy kis kólás standot, szendvicses büfét vagy elviszik az embereket a motorcsónakkal egy körre. Nem biztos, hogy tudják, hogy melyik országban élnek, és hogy nem biztos, hogy láttak egy mozifilmet egy igazi moziban. Közben süt a nap, hívogat a tenger, kék az ég, a növényzet elképesztő, madarak és papagályok szállnak a fák között, a hőmérséklet nem nagyon esik soha 30 fok alá, nyílik az orchidea, az óceánban a delfinek mindennaposak, a világ pedig napról-napra eljönn az itteniekhez.
Mesevilág. Ezt nem lehet leírni, látni kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése