Razib Története

E történet előtt tanácsos elolvasni az előző "Házasság" című bejegyzést.

.

Razib és Pooja még az egyetemen találkoztak, és hamar rájöttek, hogy nagyon sokban hasonlítanak egymásra. Mindketten gazdasági tantárgyakat hallgattak, határozott céljaik voltak, az üzleti életben szerettek volna dolgozni, modern gondolkodásúak voltak. Egy akadály volt közöttük csupán, amely nagyobb és jelentősebb volt bármi másnál: Razib mohamedán vallású volt, míg Pooja hindu. Pooja pontosan tudta, hogy az évezredes vallást követő családja soha nem engedné meg neki, hogy egy muzulmán férfihez menjen hozzá. Mivel a mohamedán vallás nem tartozik szervesen az ősi indiai vallások közé, elképzelhetetlen volt az Pooja családja számára, hogy lányuk ne a tradícionális családi örökséget vigye tovább.

.

A szerelemnek pedig nem lehet parancsolni - gondolják ezt sokan - így Razib és Pooja is arra az elhatározásra jutott, hogy titokban tartják kapcsolatukat. Ez nem volt különösebben nehéz, mivel Pooja családja Kalkutta mellett élt egy kis városban, míg a fiatalok Delhiben, több mint ezer kilóméterre onnan tanultak. Az egytem végeztével mindketten ugyanannál a cégnél helyezkedtek el, és ugyan mindkettőjüknek volt külön lakása, egyre több időt töltöttek Razib otthonában. Olyannyira megszerették egymást, hogy az egyik nap a munka után Razib egy gyűrűt húzott elő a zsebéből, és megkérte a lány kezét. A szerelem annyira erős kötelék volt kettejük között, hogy Pooja rögtön igent mondott annak ellenére, hogy pontosan tudta azt, hogy abban a pillanatban elveszíti családját és teljes rokonságát. Azonban azt is tudta, hogy egy olyan férfi mellett élheti az életét, aki igazán szereti, megbecsüli, és boldoggá teszi őt egy egész életen át.

.

Arról szó sem lehetett, hogy a családokat beavassák a tervbe - hiszen lehetetlen feladatnak bizonyult egy évezredes szokás és törvény ellen harcolni, és meggyőzni egy több száz főből álló családot, a falut, a várost, Indiát. Mindenki tudta, hogy a szerelem nem számít, fő a törvény és a hagyomány megtartása, tisztelete. Így történt, hogy Razib és Pooja nem ült több napos esküvőt a szeretteik körében, hanem egy pénteki napon két kolléga kíséretében egy pici mohamedán szertartás alatt esküdtek örök hűséget egymásnak, majd hazamentek, vacsorát főztek és megnéztek egy filmet a tévében. Ám talán ők voltak a legboldogabb emberek a környéken, hiszen most már hivatalosan is egymáséi voltak.

.

Nem volt nászút. Hétfőn mindenki ment dolgozni, és folyt tovább az élet. Pooja sokszor otthon aludt egyedül, hiszen külön lakását megtartotta, és a látszat kedvéért nem mert minden este férje oldalán Razib lakásán aludni. Pár hónap múlva a fiatalok elmentek Razib szüleihez - akik sokkal megértőbbek voltak az indiai átlagnál - és elmondták nekik, hogy összeházasodtak. A szülők nagyon furcsálották a dolgot, kicsit meg is sértődtek, hiszen nem lehettek jelen fiuk esküvőjén, ám hamar megbékéltek. Történt ezután, hogy Pooja szülei hosszú hónapok óta Delhibe látogattak. Razib és Pooja elhatározta, hogy megragadják ezt az alkalmat, és elmondják nekik azt, hogy összeházasodtak. Mindketten féltek, ám tudták azt, hogy egyelőre csak Pooja anyukájával ás apukájával kell megküzdeniük, és kiegyenlítettnek találták a fizikai erőviszonyokat.

.

Pooja egyedül várta a szüleit a lakásán. Razib közben szépen felöltözött, és este becsengetett Pooja ajtaján. A szíve a torkában dobogott. Miután Pooja beengedte, Razib bemutatkozott a szülőknek - akik ugye a név alapján pontosan tisztában voltak a fiú vallásával és kasztjával - majd hozzátette, hogy ő Pooja férje, mert hónapokkal ezelőtt összeházasodtak. Pooja apja elájult, és nagy puffanással esett a földre, anyukája pedig meg sem tudott mozdulni. Razib pofozgatta és támogatta fel a férfit, aki magához térvén egy óriási pofont adott lányának, és rákiabált, hogy azonnal pakoljon össze, üljön be velük a kocsiba, és készüljön fel arra, hogy hazafelé meg fogja ölni, és a testét kidobja egy erdőben. Razib és Pooja ereiben meghűlt a vér, mert midketten pontosan tudták, hogy az apa teljesen komolyan gondolja a dolgot. Razibnak nem maradt ideje gondolkodásra, meg kellett hogy védje feleségét. Pooja és az apja közé állt, és határozottan kijelentette, hogy Pooja a felesége, és nem megy sehová. Ők összetartoznak, és nem engedi, hogy bárki kezet emeljen a feleségére. Mivel Razib jó kötésű fiatalember volt, Pooja apja nem tehetett sokat. Kiviharzott az ajtón, de még visszanézett, és kijelentette, hogy e miatt a szégyen miatt biztosan megöli a lányát.

.

A napok folytatódtak azzal a különbséggel, hogy a két fiatal egy percre sem érezte biztonságban magát, és azon gondolkodtak, hogy most mi tévők legyenek. Egyik délután Razib épp hazafelé készülődött a munkahelyéről, amikor telefont kapott. Pooja volt az, aki azt mondta, hogy két rendőr áll az ajtajuk előtt, és be akarják vinni őt valamiért a rendőrségre. Razib agya gyorsan járt. Azt tanácsolta a feleségének, hogy kérjen a rendőröktől valami papírt, parancsot, és ne menjen el velük, míg ő haza nem ér. Majd a kocsiba pattant, és félve hajtott hazafelé. Otthon már csak egy félig feldúlt lakást talált. A szomszédok mondták el, hogy kiabálásra lettek figyelmesek, és látták azt, hogy két rendőr a lépcsőházban veri a feleségét, a hajánál fogva húzzák ki a lakásból, tuszkolják le a lépcsőn, és hajtanak el vele a rendőrautóval. Mivel rendőrök voltak, senki nem mert beleavatkozni. Razibot kiverte a veríték. Tudta azt, hogy Pooja apja áll a dolog mögött, valószínűleg lefizette a rendőrséget, és elraboltatta a lányát. Razib állt egyedül a lakás nappalijában, mozdulni sem tudott, nem jött ki hang a torkán, és csak arra gondolt, hogy vajon a felesége halott-e már. Az eddig tökéletesen boldog élete egy csapásra semmivé foszlott. Nem maradt senkije, és komolyan elgondolkozott azon, hogy ő túléli-e ezt a csapást. Két napig nem mozdult, nem aludt és nem evett. A rendőrségre ezek után nem mehetett. Egyedül maradt. A harmadik napon úgy érezte, hogy valamit tennie kell, és bement a munkahelyére dolgozni. Tette a dolgát, ám nem volt már az a régi, jókedvű, kedves srác. Otthon minden este álomba sírta magát, és úgy érezte, ő a világ legtehetetlenebb embere. Pooja szüleinek még a pontos címét sem tudta. És így telt el egy hét, majd kettő, majd egy hónap, majd még egy. Így jött el a karácsony és a szilveszter. Razib minden percben arra gondolt, hogy vajon él-e még szeretett felesége, vagy már az egyik erdő mélyén fekszik élettelen teste. Ám nem adta fel a reményt.

.

Szilveszter estéjén csörrent meg Razib mobil telefonja. Pooja volt az. Suttogva hadarta el, hogy jól van, a szülei fogságban tartják a családi házban, és hogy jöjjön el érte, szabadítsa ki. Még telefonálni fog. Razib megkönnyebbült, de csak egy percre, mert tudta, hogy nem lesz olyan egyszerű elhozni a feleségét. Ezek után Pooja titokban gyakrabban telefonált, és elmondta, hogy a házat fegyveres őrök őrzik, csak reggel fél hét és hét között sétálhat az udvaron, egyébként szobafogságban van. A szülei nem beszélnek hozzá, alig etetik. Razib másnap elment az édesanyjához - aki tudott a történtekről - és elmondta neki, hogy úgy határozott, hogy megpróbálja visszahozni Pooját, ám lehet, hogy nem jön vissza...élve. Az anyukája azt mondta neki, hogy egy szerető férj dolga az, hogy hazahozza a feleségét, majd búcsút intett Razibnak, és imádkozni ment. Razib a bátyjával indult el kocsival átszelve több, mint ezer kilómétert. Egy este értek Pooja városába, és az éj leple alatt elmentek a házhoz - Pooja már megadta a címet - hogy felmérjék a terepet. Magas kerítést, őröket láttak, és kevés esélyt. Ezután egy közeli motelben vettek ki szobát, és vártak.

.

Pár nap múlva a lány ismét telefonált, és azt mondta, hogy másnap reggel fél hétkor legyenek Razibék a kerítés előtt, mert a reggeli séta alkalmával megpróbál kiszökni. Razib és a bátyja nem tudtak aznap éjszaka aludni. Átfutott a fejükön, hogy talán ez az utolsó éjszakájuk, mert ha rajtakapják őket, Pooja apja mindenkit lelövet gondolkodás nélkül. Ám Razib elhatározta, hogy vagy a feleségével fog élni, vagy vele hal. Hajnali fél hatkor már az utcában parkoltak a háztól nem messze egy fa alatt. Nem beszéltek. Vártak. Eljött a hat óra, a fél hét...semmi. Egyre komorabbá vált a hangulat, amikor hirtelen mozgásra lettek figyelmesek a kerítés mögött. Egy pillanat múlva Pooja ugrott át a kerítésen egy szál pongyolában. Razib kipattant a kocsiból, kitárta az ajtót...másra nem volt idő. Pooja a hátsó ülésre ugrott, lefeküdt, Razib rádobott egy pokrócot, visszaugrott a kocsiba, és a bátyja már hajtott is el. Visszanézni vagy megszólalni senki sem mert.

.

Csak 100 kilóméter megtétele után lassítottak, és vettek egy nagyobb levegőt. Úgy nézett ki a dolog, hogy nem kapták rajta Pooját a szökésen, és nem követte őket azonnal senki. Szerencséjük volt. Delhibe azonban nem mehettek vissza. Így egyenesen Jaipur-ba hajtottak Razib egyik rokonához. Az elkövetkezendő hónapokban folyamatosan úton voltak, több városban megfordultak, ám sokáig maradni sehol sem mertek. A veszély nem múlt el. Éjszakánként nem mertek elaludni, nehogy meglepje őket valaki. Tudták azt, hogy ha Pooja apja másodszor is elkapja a lányt, már biztosan nem hagyja életben. És azt is tudták, hogy Pooja soha az életben nem mehet vissza a családjához, rokonaihoz, ismerőseihez. Életének az a része végleg elveszett. Három hónap menekülés után Dél-Indiában, Hyderabadban telepedtek le. Felvették a munkát a cégük hyderabadi irodájában, és béreltek egy kis lakást. Nyugodtan aludni azonban még hónapokig nem mertek, nem tudhatták biztosan, hogy megélik-e a holnapot. Egyik napról a másikra éltek, nem terveztek semmit, féltek, de örültek, hogy együtt lehetnek, amíg lehet.

.

Azóta eltelt három év. Sohasem hallottak a szöktetés óta Pooja szülei felől. Nem kereste fel őket senki, és persze ők sem léptek kapcsolatba a szülőkkel még telefonon sem. Nem tudják, hogy mikor vehették észre azt, hogy Pooja eltűnt, és nem tudják, hogy vajon az apja rájöhetett-e arra, hogy Razib szöktette meg. Nem tudják, hogy kerestették-e őket, vagy egyszerűen kitörölték a lányukat az emlékezetükből. Razib és Pooja azóta nem beszél Pooja szüleiről.

.

A szökés utáni harmadik évben gyönyörű kislányuk született. Boldog családként élnek. Már nem félnek. Nagyon szeretik egymást és a kislányukat, és tudják azt, hogy nem történhet majd olyan dolog, amit a kislányuk el ne mondhatna nekik, és amiben ők nem támogatnák teljesen. Hogy el tudják-e felejteni majd egyszer azt a bizonyos pár hónapot? Erre nem tudok válaszolni.

Razib és Pooja most a Genpact-nél dolgozik, és az egyik legjobb barátaim itt Indiában.