Razib Története

E történet előtt tanácsos elolvasni az előző "Házasság" című bejegyzést.

.

Razib és Pooja még az egyetemen találkoztak, és hamar rájöttek, hogy nagyon sokban hasonlítanak egymásra. Mindketten gazdasági tantárgyakat hallgattak, határozott céljaik voltak, az üzleti életben szerettek volna dolgozni, modern gondolkodásúak voltak. Egy akadály volt közöttük csupán, amely nagyobb és jelentősebb volt bármi másnál: Razib mohamedán vallású volt, míg Pooja hindu. Pooja pontosan tudta, hogy az évezredes vallást követő családja soha nem engedné meg neki, hogy egy muzulmán férfihez menjen hozzá. Mivel a mohamedán vallás nem tartozik szervesen az ősi indiai vallások közé, elképzelhetetlen volt az Pooja családja számára, hogy lányuk ne a tradícionális családi örökséget vigye tovább.

.

A szerelemnek pedig nem lehet parancsolni - gondolják ezt sokan - így Razib és Pooja is arra az elhatározásra jutott, hogy titokban tartják kapcsolatukat. Ez nem volt különösebben nehéz, mivel Pooja családja Kalkutta mellett élt egy kis városban, míg a fiatalok Delhiben, több mint ezer kilóméterre onnan tanultak. Az egytem végeztével mindketten ugyanannál a cégnél helyezkedtek el, és ugyan mindkettőjüknek volt külön lakása, egyre több időt töltöttek Razib otthonában. Olyannyira megszerették egymást, hogy az egyik nap a munka után Razib egy gyűrűt húzott elő a zsebéből, és megkérte a lány kezét. A szerelem annyira erős kötelék volt kettejük között, hogy Pooja rögtön igent mondott annak ellenére, hogy pontosan tudta azt, hogy abban a pillanatban elveszíti családját és teljes rokonságát. Azonban azt is tudta, hogy egy olyan férfi mellett élheti az életét, aki igazán szereti, megbecsüli, és boldoggá teszi őt egy egész életen át.

.

Arról szó sem lehetett, hogy a családokat beavassák a tervbe - hiszen lehetetlen feladatnak bizonyult egy évezredes szokás és törvény ellen harcolni, és meggyőzni egy több száz főből álló családot, a falut, a várost, Indiát. Mindenki tudta, hogy a szerelem nem számít, fő a törvény és a hagyomány megtartása, tisztelete. Így történt, hogy Razib és Pooja nem ült több napos esküvőt a szeretteik körében, hanem egy pénteki napon két kolléga kíséretében egy pici mohamedán szertartás alatt esküdtek örök hűséget egymásnak, majd hazamentek, vacsorát főztek és megnéztek egy filmet a tévében. Ám talán ők voltak a legboldogabb emberek a környéken, hiszen most már hivatalosan is egymáséi voltak.

.

Nem volt nászút. Hétfőn mindenki ment dolgozni, és folyt tovább az élet. Pooja sokszor otthon aludt egyedül, hiszen külön lakását megtartotta, és a látszat kedvéért nem mert minden este férje oldalán Razib lakásán aludni. Pár hónap múlva a fiatalok elmentek Razib szüleihez - akik sokkal megértőbbek voltak az indiai átlagnál - és elmondták nekik, hogy összeházasodtak. A szülők nagyon furcsálották a dolgot, kicsit meg is sértődtek, hiszen nem lehettek jelen fiuk esküvőjén, ám hamar megbékéltek. Történt ezután, hogy Pooja szülei hosszú hónapok óta Delhibe látogattak. Razib és Pooja elhatározta, hogy megragadják ezt az alkalmat, és elmondják nekik azt, hogy összeházasodtak. Mindketten féltek, ám tudták azt, hogy egyelőre csak Pooja anyukájával ás apukájával kell megküzdeniük, és kiegyenlítettnek találták a fizikai erőviszonyokat.

.

Pooja egyedül várta a szüleit a lakásán. Razib közben szépen felöltözött, és este becsengetett Pooja ajtaján. A szíve a torkában dobogott. Miután Pooja beengedte, Razib bemutatkozott a szülőknek - akik ugye a név alapján pontosan tisztában voltak a fiú vallásával és kasztjával - majd hozzátette, hogy ő Pooja férje, mert hónapokkal ezelőtt összeházasodtak. Pooja apja elájult, és nagy puffanással esett a földre, anyukája pedig meg sem tudott mozdulni. Razib pofozgatta és támogatta fel a férfit, aki magához térvén egy óriási pofont adott lányának, és rákiabált, hogy azonnal pakoljon össze, üljön be velük a kocsiba, és készüljön fel arra, hogy hazafelé meg fogja ölni, és a testét kidobja egy erdőben. Razib és Pooja ereiben meghűlt a vér, mert midketten pontosan tudták, hogy az apa teljesen komolyan gondolja a dolgot. Razibnak nem maradt ideje gondolkodásra, meg kellett hogy védje feleségét. Pooja és az apja közé állt, és határozottan kijelentette, hogy Pooja a felesége, és nem megy sehová. Ők összetartoznak, és nem engedi, hogy bárki kezet emeljen a feleségére. Mivel Razib jó kötésű fiatalember volt, Pooja apja nem tehetett sokat. Kiviharzott az ajtón, de még visszanézett, és kijelentette, hogy e miatt a szégyen miatt biztosan megöli a lányát.

.

A napok folytatódtak azzal a különbséggel, hogy a két fiatal egy percre sem érezte biztonságban magát, és azon gondolkodtak, hogy most mi tévők legyenek. Egyik délután Razib épp hazafelé készülődött a munkahelyéről, amikor telefont kapott. Pooja volt az, aki azt mondta, hogy két rendőr áll az ajtajuk előtt, és be akarják vinni őt valamiért a rendőrségre. Razib agya gyorsan járt. Azt tanácsolta a feleségének, hogy kérjen a rendőröktől valami papírt, parancsot, és ne menjen el velük, míg ő haza nem ér. Majd a kocsiba pattant, és félve hajtott hazafelé. Otthon már csak egy félig feldúlt lakást talált. A szomszédok mondták el, hogy kiabálásra lettek figyelmesek, és látták azt, hogy két rendőr a lépcsőházban veri a feleségét, a hajánál fogva húzzák ki a lakásból, tuszkolják le a lépcsőn, és hajtanak el vele a rendőrautóval. Mivel rendőrök voltak, senki nem mert beleavatkozni. Razibot kiverte a veríték. Tudta azt, hogy Pooja apja áll a dolog mögött, valószínűleg lefizette a rendőrséget, és elraboltatta a lányát. Razib állt egyedül a lakás nappalijában, mozdulni sem tudott, nem jött ki hang a torkán, és csak arra gondolt, hogy vajon a felesége halott-e már. Az eddig tökéletesen boldog élete egy csapásra semmivé foszlott. Nem maradt senkije, és komolyan elgondolkozott azon, hogy ő túléli-e ezt a csapást. Két napig nem mozdult, nem aludt és nem evett. A rendőrségre ezek után nem mehetett. Egyedül maradt. A harmadik napon úgy érezte, hogy valamit tennie kell, és bement a munkahelyére dolgozni. Tette a dolgát, ám nem volt már az a régi, jókedvű, kedves srác. Otthon minden este álomba sírta magát, és úgy érezte, ő a világ legtehetetlenebb embere. Pooja szüleinek még a pontos címét sem tudta. És így telt el egy hét, majd kettő, majd egy hónap, majd még egy. Így jött el a karácsony és a szilveszter. Razib minden percben arra gondolt, hogy vajon él-e még szeretett felesége, vagy már az egyik erdő mélyén fekszik élettelen teste. Ám nem adta fel a reményt.

.

Szilveszter estéjén csörrent meg Razib mobil telefonja. Pooja volt az. Suttogva hadarta el, hogy jól van, a szülei fogságban tartják a családi házban, és hogy jöjjön el érte, szabadítsa ki. Még telefonálni fog. Razib megkönnyebbült, de csak egy percre, mert tudta, hogy nem lesz olyan egyszerű elhozni a feleségét. Ezek után Pooja titokban gyakrabban telefonált, és elmondta, hogy a házat fegyveres őrök őrzik, csak reggel fél hét és hét között sétálhat az udvaron, egyébként szobafogságban van. A szülei nem beszélnek hozzá, alig etetik. Razib másnap elment az édesanyjához - aki tudott a történtekről - és elmondta neki, hogy úgy határozott, hogy megpróbálja visszahozni Pooját, ám lehet, hogy nem jön vissza...élve. Az anyukája azt mondta neki, hogy egy szerető férj dolga az, hogy hazahozza a feleségét, majd búcsút intett Razibnak, és imádkozni ment. Razib a bátyjával indult el kocsival átszelve több, mint ezer kilómétert. Egy este értek Pooja városába, és az éj leple alatt elmentek a házhoz - Pooja már megadta a címet - hogy felmérjék a terepet. Magas kerítést, őröket láttak, és kevés esélyt. Ezután egy közeli motelben vettek ki szobát, és vártak.

.

Pár nap múlva a lány ismét telefonált, és azt mondta, hogy másnap reggel fél hétkor legyenek Razibék a kerítés előtt, mert a reggeli séta alkalmával megpróbál kiszökni. Razib és a bátyja nem tudtak aznap éjszaka aludni. Átfutott a fejükön, hogy talán ez az utolsó éjszakájuk, mert ha rajtakapják őket, Pooja apja mindenkit lelövet gondolkodás nélkül. Ám Razib elhatározta, hogy vagy a feleségével fog élni, vagy vele hal. Hajnali fél hatkor már az utcában parkoltak a háztól nem messze egy fa alatt. Nem beszéltek. Vártak. Eljött a hat óra, a fél hét...semmi. Egyre komorabbá vált a hangulat, amikor hirtelen mozgásra lettek figyelmesek a kerítés mögött. Egy pillanat múlva Pooja ugrott át a kerítésen egy szál pongyolában. Razib kipattant a kocsiból, kitárta az ajtót...másra nem volt idő. Pooja a hátsó ülésre ugrott, lefeküdt, Razib rádobott egy pokrócot, visszaugrott a kocsiba, és a bátyja már hajtott is el. Visszanézni vagy megszólalni senki sem mert.

.

Csak 100 kilóméter megtétele után lassítottak, és vettek egy nagyobb levegőt. Úgy nézett ki a dolog, hogy nem kapták rajta Pooját a szökésen, és nem követte őket azonnal senki. Szerencséjük volt. Delhibe azonban nem mehettek vissza. Így egyenesen Jaipur-ba hajtottak Razib egyik rokonához. Az elkövetkezendő hónapokban folyamatosan úton voltak, több városban megfordultak, ám sokáig maradni sehol sem mertek. A veszély nem múlt el. Éjszakánként nem mertek elaludni, nehogy meglepje őket valaki. Tudták azt, hogy ha Pooja apja másodszor is elkapja a lányt, már biztosan nem hagyja életben. És azt is tudták, hogy Pooja soha az életben nem mehet vissza a családjához, rokonaihoz, ismerőseihez. Életének az a része végleg elveszett. Három hónap menekülés után Dél-Indiában, Hyderabadban telepedtek le. Felvették a munkát a cégük hyderabadi irodájában, és béreltek egy kis lakást. Nyugodtan aludni azonban még hónapokig nem mertek, nem tudhatták biztosan, hogy megélik-e a holnapot. Egyik napról a másikra éltek, nem terveztek semmit, féltek, de örültek, hogy együtt lehetnek, amíg lehet.

.

Azóta eltelt három év. Sohasem hallottak a szöktetés óta Pooja szülei felől. Nem kereste fel őket senki, és persze ők sem léptek kapcsolatba a szülőkkel még telefonon sem. Nem tudják, hogy mikor vehették észre azt, hogy Pooja eltűnt, és nem tudják, hogy vajon az apja rájöhetett-e arra, hogy Razib szöktette meg. Nem tudják, hogy kerestették-e őket, vagy egyszerűen kitörölték a lányukat az emlékezetükből. Razib és Pooja azóta nem beszél Pooja szüleiről.

.

A szökés utáni harmadik évben gyönyörű kislányuk született. Boldog családként élnek. Már nem félnek. Nagyon szeretik egymást és a kislányukat, és tudják azt, hogy nem történhet majd olyan dolog, amit a kislányuk el ne mondhatna nekik, és amiben ők nem támogatnák teljesen. Hogy el tudják-e felejteni majd egyszer azt a bizonyos pár hónapot? Erre nem tudok válaszolni.

Razib és Pooja most a Genpact-nél dolgozik, és az egyik legjobb barátaim itt Indiában.

Házasság

Indiában a házasság hagyományokból adódóan az egyik legfontosabb dolog, amiért az emberek képesek a józan ész határain kívüli dolgokat is megtenni. A házasság szabályai egyszerűek:

1. Mindenki megházasodik.

2. Két ember ugyanabból a kasztból és vallási csoportból házasodhat.

3. Ha 25 éves korodig nem találod meg a megfelelő társat, akkor a szülők átveszik az események szervezését, és megkeresik neked a párod.

.

Indiában több kaszt létezik: szolgák, földművesek, kereskedők, üzletemberek, bankárok, vallási tisztviselők...stb. A hagyományok szerint elképzelhetetlen, hogy valaki egy alacsonyabb kasztbeli párt válasszon. A kasztot a vezetéknevek jelzik, így a neved pontosan elárulja mindenkinek azt, hogy melyik kasztba tartozol. Továbbá rengeteg vallás is létezik: hindu, muzulmán, szik, keresztény, budhista...és természetesen szintén elképzelhetetlen az, hogy más vallásból válassz magadnak párt. Ha 25 éves korodik nem találsz párt - igazából az életkor határa attól függ, hogy a szüleid és nagyszüleid meddig tudnak várni, és mikor érzik úgy, hogy a szégyen már megöli őket a rokonok és szomszédok előtt, mert a gyermek még nem házasodott meg. Sokszor ez a korhatár 1 vagy 2 év...és máris odaígérnek a szomszéd lányához vagy fiához. Szóval, ha nem találsz párt, akkor jönnek a szülők. Rokonokon, ismerősökön vagy házasságközvetítő irodákon keresztül megtalálják a megfelelő partnert. A keresés nem nehéz: ugyanaz a kaszt, ugyanaz a vallás, hasonló iskolai végzettség, hasonló kor. Az apuka letesz három fényképet a fia elé, a fia kiválasztja az egyiket, a fiatalok megismerkednek, a lagzi egy hónapon belül lezajlik.

.

Sok itteni ismerősöm így házasodott. Azt mondják, hogy jó esetben jó barátok lesznek a párjukkal, hiszen egymásra vannak utalva. Ritka esetben szövődik szerelem, és ők maguk sem tudják, hogy szerelem egyáltalán létezik-e. Általában a fiatalok a szülőkkel élnek, több generáció együtt, így igazán magánéletre nincs is lehetőség. A fiatalok bekapcsolódnak a család életébe: főzés, takarítás, munka, alvás. Aztán jönnek a gyerekek sorban, általában szintén a szülők unszolásának hatására. Sokan azt mondják, hogy inkább a közösség a fontos, az, hogy a család együtt működjön, és nem az, hogy a férj és feleség hogyan jön ki egymással. Az nem olyan fontos.

.

És hogy mindez hogyan csap át nagyon sokszor teljes őrületbe? Erre álljon itt Razib története.

Rendezetlenség

Gondoltam, hogy a szép látnivalók után ismét megosztok egy-két mindennapi gurgaoni utcaképet is a nagyvilággal. Az a véleményem, hogy Újdelhi és ezzel együtt Gurgaon is nem egy könnyen élhető város, és szerintem a nyugati kultúrából jövők többségének nehéz megszokni az itteni körülményeket.

A képeg Gurgaon egyik legforgalmasabb útján készültek - olyan, mintha mondjuk Budapesten a Váci úton autóznánk végig. Erre járok minden nap az irodába, és minden hétvégén erre riksázom a plázába, vagy a koditerembe is. Egy szóval úgy lehetne leírni a körülményeket, hogy rendezetlen. Nem nagyon van kitalálva, megtervezve semmi. Láthatóan nincsenek szabályok, irányelvek - noha a végtelen bürokrácia, ami az országot uralja, nem tudom, hogy mit is csinál. Az utcán és az út szélén minden megtalálható, amire csak gondolni lehet: szemét, gyümölcs árus, virágbolt, gaz, műhelyek, tehenek, kutyák, koldusok, luxus autók, borbély... Igen, nem kell hozzá más csak egy szék az út szélére egy karóra felakasztott kis tükörrel, egy kés, és máris üzemel a helyi borbély, aki szép sorban vágja az emberek haját, vagy épp borotválja őket, én pedig mindezt a légkondis taxiból nézem, ahogy a délelőtti forgatagban araszolunk előre az iroda felé.

A taxi ablakán úton-útfélen bekopog egy-egy koldusasszony karjában gyerekkel, fogak nélkül, és kitartóan kopogtat egy-két percen át, amíg a forgalom tovább nem enged minket. Vagy 5-6 éves gyerekek csinálják ugyan ezt. Ezen az úton kis sátorokat is lát az ember, ahol helyiek laknak, vagy csak pusztán ágyakat 1 méterre az egyébként 4 sávos úttól, amin egyszerűen egy-egy család él, eszik, alszik. Már csak mosolygok, amikor elhalad a taxi egy épp akkor az ágyból kikelő, kócos hajú, piszkos, ásító asszony előtt, akinek majd mindene kilóg még a kapcából, ami rajta van. Itt tehát nem takaros kis kávézó, helyes üzletek és kirakatok hívogatják az embert, hanem a kőkemény valóság valahonnan a régmúltból. Ám ez itt a 21. századi India.

Ez itt a helyi virágbolt - a riksából fényképeztem épp ma. A virágok frissek egyébként és szépek. A baj az, hogy minden tiszta szemét körös-körül az egyébként is porlepte városban. Itt még egyszer sem láttam szemétszállító kocsit - bár valami valamikor biztosan üríti a szemetet, de utcaseprőkre sem lettem figyelmes még soha. Ezt mind el kell fogadni, be kell fogadni, ha az ember egy viszonylag kellemes időt szeretne itt eltölteni. Mondanom sem kell, hogy a higiéniára figyelni lehetetlen, itt nem lehet elkerülni azt, hogy hozzá ne érj valamihez, be ne lélegezz valamit, hozzád ne nyúljon valaki. Itt mindenki szó szerint úgy él, ahogy az Isten megteremtette, és esze-ágában sincs az, hogy bármin is változtasson. A több, mint 1 milliárd 200 millió ember között bármi kezdeményezés szélmalomharc egyébkéntis. Itt nem lehet központi lomtalanítást szervezni, rendszeres szemétszállítást...semmit. Ha itt valakinek eszébe jut valami, akkor fogja magát, keresztül felássa az utcát, hogy lefektessen valami csövet, aztán lábbal visszatakargatja rá a földet úgy, hogy a kocsik még egy év múlva is ezen a kátyún rázkódnak. Nem úgy néz ki, mintha ezt bárki is bánná. Demszky Gábor szerintem egy nap alatt kiszaladna még a világból is, ha ezt látná.

Említettem a bürokráciát: nem tudom, hogy mi az értelme, de a bevásárlásnak például forgatókönyve van. A pénztárnál a pénztáros bekarikázza tollal a végösszeget a számlán, aláírja azt, majd ráírja a számlára, hogy hány darab szatyorba tetted be az árut. Ezután a számlával a kezedben elsétálsz a kijárathoz, ahol a biztonsági őr elveszi azt tőled, és lepecsételi kétszer. Aztán mehetsz amerre látsz. Videó kamera vagy ilyesmi nincs sehol. A konditeremben pedig minden egyes alkalommal egy füzetbe kell beírnod azt, hogy itt jártál: érkezés, távozás időopontja, név, aláírás...néha még telefonszám is...a számítógépet, vagy beléptető rendszert ott még senki sem látott, és nem is hallott arról, hogy ilyen létezik. De azért jól érzem magam!

Akshardam és Lótusz Templom

Ma gondoltam egy nagyot, és egy egész napos kirándulásra indultam Újdelhi-be, és megnéztem a város talán két leghíresebb nevezetességét. Meleg volt ugyan, de vittem vizet és napszemüveget. Első utam az Akshardam Templomhoz vezetett, amely 2005-ben nyílt, és minden vallás legnagyobb temploma Indiában. Íme:

A látvány önmagáért beszél. A templom egy hatalmas park közepén fekszik tele pálmafákkal, növényekkel és szép, zöld fűvel. Az épület hatalmas, egy nagy katedrálishoz hasonlít. A különbség az, hogy az épületet ezernyi apró kőből kifaragott szobrocska díszíti: elefántok, kígyók, emberek, Istenek tízezrei körbe-körbe az épületen. Az ember csak nézi, de persze mindegyik szobrot lehetetlen végignézni. A templom belsejében Akshardam arany szobra áll, aki egy szent ember volt az 1800-as években, és akit most istenként tisztelnek. A templomot egy szent tó veszi körül, ahová állítólag India mind a 108 jelentős folyójából hoztak vizet, amit 108 bika szobor köp a tóba. Az írás azt mondja, hogy "ahol tiszta víz van, az a hely szent." Maga az épület kőből van. A legjobb az, hogy a tó partján kialakított kerengő hűvös ablakaiba ki lehet ülni, és onnan lehet nézni a templomot.

A templom kertjében található a lótusz udvar, amely egy nagyon érdekes kis parkocska, ahol szintén meg lehet pihenni, és egy kicsit távolabbról lehet gyönyörködni a templomban. A belépés ingyenes, ám semmit nem lehet bevinni: se kamerát, se telefont, se táskát...csak magadat.

.

Második utam a Lótusz Templomba vezetett. Maga a templom egy lótusz virágra (tavirózsa más néven) hasonlít megtévesztethetetlenül. A templom szintén minden vallás temploma, azaz nem tartozik egyik valláshoz sem, bárki jöhet ide meditálni, imádkozni minden nap.

A templom szintén egy szép parkban található, és egy hosszú sétány vezet hozzá. Általában sok a látogató, ahogy ezt a mellékelt képek is mutatják - itt már tudtam fényképezni. Az épület fehér márványból készült, és a világon talán az egyik legrendhagyóbb formájú templom. Ahogy egyre kezelebb ér az ember, úgy nő az épület egyre nagyobbá és nagyobbá előtte. A felvezető lépcsőnél le kell venni a cipőt, és csak mezítláb lehet tovább menni. Egy ideig szőnyegen megy az ember, aztán a tűzforró kövön...kapkodni kellett a lábamat eme szent helyen, de így is kicsit megégett rajta a bőr.

A templom körül szintén medencék vannak tiszta vízzel - a víz nagyon fontos szerepet tölt be Indiában, szerintem azért, mert viszonylag kevés van belőle (a Gangesz már majdnem teljesen kiszárad nyáron). A templom egy nagy csarnokból áll, ahol székek vannak szép sorban és egy hatalmas virágcsokor a szemközti falnál. Bárki bejöhet ide, addig marad, ameddig akar, és ki-ki azt csinál, amit szeretne: pihen, imádkozik, meditál, gondolkozik, olvas, ír, nézelődik mindezt szépen csenben. Erre figyelmeztet a bejáratnál álló hölgy is: "Ahhoz hogy Istennel vagy a lelkünkkel beszélgessünk csendre és fegyelemre van szükség!" Bent a hidegebb kő jól hűsíti a felforrósodott talpunkat, így jólesik ott ülni egy kicsit, és nézelődni.

Kifelé menet megnéztem a medencéket, leültem ott is egy kicsit, majd a parkon át visszasétáltam a taxihoz. Érdekes volt az, hogy mindkét templom vallástól független, és ki is van írva, hogy minden embert szívesen látnak vallási meggyőződéstől függetlenül. A hatalmas Delhi forgatagából szerintem ide menekülnek az emberek és a túristák, hogy egy kis csendben legyenek a friss levegőn egy szép parkban. Mindkét helyen akár egy egész napot is eltölthet az ember.

.

A templomok után ismét át kellett vágni Delhi forgatagán és tömött utcáin, a 16 millió emberen és legalább ennyi autón. Kiváncsi vagyok, hogy a Taj Mahal milyen lesz majd ezek után a templomok után, hiszen ezek is nagyon szépek, mindkettő egészen rendhagyó a maga nemében.

Első Születésnap

Szombat este az egyik munkatársam, Katyayani kisfiának első születésnapi ünepségére voltam hivatalos. Feletébb meglepett, amikor az érkezésem után kiderült, hogy az ünnepségen egy kis zsúr helyett 100 vendég volt. A többiek elmondták, hogy Indiában az első születésnap az egyik legnagyobb esemény egy ember életében - kár hogy az ember nem nagyon emlékszik rá:-) Ez azért van, mert a múltban nagyon sok gyermek meghalt csecsemő korában - még nem voltak gyógyszerek, oltások, orvosok a falvakban. Így, ha egy gyermek megélte az első születésnapját, akkor már túl volt a nehezén, és valószínűsíthető volt, hogy már életben is fog maradni. Ezért ilyenkor nagy örömünnepet rendezett a család, és ez a hagyomány megmaradt mind a mai napig.

.

A szombati ünnepen voltak családtagok, rokonok, barátok, munkatársak, ismerősök. Mindenki hozott ajándékot, így két asztal is megtelt a sok becsomagolt dobozzal - mint egy esküvőn. Volt emeletes torta, zenekar, a gyerekeknek arcfestés. Az estét svédasztalos vacsora zárta. Viszonylag jól szórakoztam, mi munkatársak elbeszélgettünk, ettünk-ittunk. Érdekes, hogy ilyen eseményre eljönnek a vezetők, főnökök is, akikkel úgy lehet beszélgetni, és mulatozni, mintha a legjobb barátok lennénk - igazából azok is vagyunk, csak a munkahelyen komolyabban kell viselkedni.

Indiai viseletek

Gondoltam, írok néhány szót az indiai ruhákról. Az indiai ruhákat az ezerszínűség, praktikusság, kényelem és a díszek jellemzik. Az utcákon először a színek tűnnek fel, és a könnyű ruhák, ahogyan szállnak az emberek után. Déli kultúráknak megfelelően, Indiában igenis a színes a divat.

A hölgyek elsőszámú viselete a szári (sari), amely ránézésre nem más, mint egy hatalmas , színes lepedő. Egy kb másfél méter széles, 5 méter hosszú anyag, amelyet a hölgyek különféle stílusban tekernek maguk köré. Általában egy alsószoknyával indul a dolog, majd magát a színes anyagot kétszer körbetekerik a nők a derekuk körül, a tetejét behajtva az alsószoknya alá, majd a harmadik fordulónál az anyagot a bal vállukon dobják át.

Az öltözékhez egy kis blúz is hozzátartozik, amely azonban szabadon hagyja a nők hasát és hátuk nagy részét. A szári általában pamutból vagy selyemből készül, és különböző alkalmakra (mindennapi viselet, ünnepi viselet, alkalmi viselet) különféle díszítéssel készülnek. Egy-egy szebb darab akár 80-100 ezer forintba is kerülhet. Az utcán általában minden nő ebben jár, és a munkahelyen is legalább egyszer egy héten szárit visel mindenki - de vannak olyanok, akik akár minden nap ebben jönnek. A pamutból készült darabok szellősek, és egyben nagyon mutatósak. Szerintem mindenkinek, aki Indiába jön, kötelező vennie egy darabot.

A férfiak viselete a kurta. Ennek is többféle változata van. A hagyományos kurta egy pamutból, vagy szövetből készült, térdig érő inget jelent tulajdonképpen, amelyet egy hozzá színben és anyagban passzoló nadrággal hordanak a férfiak. Ünnepeken minden férfi ilyet visel. Az irodában egyik férfi sem öltözik így azért - ott marad a nyugati öltözet - de este otthon és hétvégeken már mindenki kurtát visel. Szintén kényelmes viselet. Én is gondolkozom azon, hogy veszek egy garnitúrát inkább az emlék kedvéért.

A kutrának van egy rövidebb változata is. Ezt a férfiak többnyire farmerrel, vászon nadrággal viselnek, és ez már az irodában is feltűnik péntekenként, amikor mindenki lazábban öltözik fel. A boltokban millió számra lehet kapni ezeket a ruhákat, minden elképzelhető színben, mintázatban, formában. Az ember általában 30-at leszedet a polcról, mindegyiket végignézi, végül az ötvenediket veszi meg: igazán a bőség zavara van mindenütt. Egy ilyen rövid kurta már akár 1500 forintért is megkapható.

Vendégségben

Ma este vendégségben voltam az egyik munkatársaméknál. Így ismét részem volt egy igazi indiai vegetáriánus vacsorában - itt szinte senki nem eszik húst, leginkább mindenki a zöldségeket kedveli. Volt rizs, zöldséges tészta, párolt zöldség és lencse. Meglepően jól lakik velük az ember, és mivel a vacsora este 10 körül van, nem is nagyon lenne jó nehezebbet enni. Én mindenesetre a hétvégére 40 dkg darálthúsból csináltam spagettit - de a hűtőszekrényem inkább zöldséggel van tele...a húst nem is nagyon szeretem tárolni az áramszünetek miatt.