Ma elmentem a városi rendőrségre, hogy elintézzem a tartózkodási engedélyemet. Féltem az itteni bürokrációtól, de meglepően jól ment a dolog.
A rendőrség hangulata a 80-as évek elejére emlékeztetett - itt a közigazgatásban megállt az idő. Lepukkant épület, kicsi, sötét irodák régi, elhasznált székekkel és asztalokkal. Mindenhol embertömeg - ülnek a földön a folyosón, és várják a sorukat az összes pereputtyal együtt. Én voltam majdnem az egyetlen európai ember ezrek között, meg is nézett mindenki.
A folyosón megszólított egy hölgy, hogy a regisztrációs irodát keresem-e, és odavezetett. Bent két alkalmazott, mögöttük a plafonig érő akta kupacok a földön...Kezembe adták a kitöltenivalókat, miközben az asztalon össze-vissza kotorták a papírokat. Többször én kaptam az útlevelem után, hogy nehogy elkallódjon, és szépen mindig visszatettem az ügyintéző elé. Miután megállapították, hogy minden papírom rendben van, egy hatalmas regisztrációs füzetbe beírták az adataimat, és aláíratták velem az oldalt. A papírjaimat pedig összetűzték, és a halom tetejére tették. Mivel az illetékes aláírót nem találták az ügyintézők, így pénteken be kell ugranom az aláírt verzióért, de már nem lesz herce-hurca.
Egy óra elteltével már távoztam az épületből. Furcsán néztem a folyosó kövén ülő asszonyokat, és arra gondoltam, hogy azért Európa nagyon-nagyon messze van innen, én India sose fogja utólérni. Jobban hasonlított a hely egy menekült táborra, mint bármi másra. Határozottan húztam a laptop táskát a tömegben, mikor mellém szegődött egy 8 év körüli piszkos kislány, és pénzt kéregetett tőlem. Követett a folyosókon, és az ingem ujját húzgálta. Nem adtam neki semmit, mert lehet, hogy elvették volna tőle úgyis, ami adok - lásd Gettó Milliomos - illetve, úgysem az a pár rúpia segített volna rajta. Így tűrtem, hogy végig jöjjön velem egészen az udvarra, a kocsiig, és amikor a taxi elindult, még mindig szaladt a kocsi után. Majd lemaradt, mi eljöttünk...és azon gondolkodtam, hogy ez az igazi India, nem a Genpact iroda.
A rendőrség hangulata a 80-as évek elejére emlékeztetett - itt a közigazgatásban megállt az idő. Lepukkant épület, kicsi, sötét irodák régi, elhasznált székekkel és asztalokkal. Mindenhol embertömeg - ülnek a földön a folyosón, és várják a sorukat az összes pereputtyal együtt. Én voltam majdnem az egyetlen európai ember ezrek között, meg is nézett mindenki.
A folyosón megszólított egy hölgy, hogy a regisztrációs irodát keresem-e, és odavezetett. Bent két alkalmazott, mögöttük a plafonig érő akta kupacok a földön...Kezembe adták a kitöltenivalókat, miközben az asztalon össze-vissza kotorták a papírokat. Többször én kaptam az útlevelem után, hogy nehogy elkallódjon, és szépen mindig visszatettem az ügyintéző elé. Miután megállapították, hogy minden papírom rendben van, egy hatalmas regisztrációs füzetbe beírták az adataimat, és aláíratták velem az oldalt. A papírjaimat pedig összetűzték, és a halom tetejére tették. Mivel az illetékes aláírót nem találták az ügyintézők, így pénteken be kell ugranom az aláírt verzióért, de már nem lesz herce-hurca.
Egy óra elteltével már távoztam az épületből. Furcsán néztem a folyosó kövén ülő asszonyokat, és arra gondoltam, hogy azért Európa nagyon-nagyon messze van innen, én India sose fogja utólérni. Jobban hasonlított a hely egy menekült táborra, mint bármi másra. Határozottan húztam a laptop táskát a tömegben, mikor mellém szegődött egy 8 év körüli piszkos kislány, és pénzt kéregetett tőlem. Követett a folyosókon, és az ingem ujját húzgálta. Nem adtam neki semmit, mert lehet, hogy elvették volna tőle úgyis, ami adok - lásd Gettó Milliomos - illetve, úgysem az a pár rúpia segített volna rajta. Így tűrtem, hogy végig jöjjön velem egészen az udvarra, a kocsiig, és amikor a taxi elindult, még mindig szaladt a kocsi után. Majd lemaradt, mi eljöttünk...és azon gondolkodtam, hogy ez az igazi India, nem a Genpact iroda.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése